Sablonok helyett életszentség

Észre kell vennünk saját magunkban azt, akivé az Isten bennünket alakítani akar - mondta Heidelsperger István a Szatmári Egyházmegye papjainak, a rekollekciós napok alkalmával.

Heidelsperger István a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye szatmári kerületének esperese, mátészalkai plébános tartotta a tavaszi lelki napokat a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak. Március 6-án Szatmárnémetiben, 7-én Nagykárolyban és 8-án Máramarosszigeten hangzott el előadás, majd beszélgetésekre is alkalom nyílt. Heidelsperger atyával az előadása kapcsán beszélgettünk, megkértük, hogy mutassa be annak alapgondolatait.

Heidelsperger István: Jézus búcsúbeszéde után következik a főpapi imája - nincs még egy ilyen hosszú imádság, amit Jézus Krisztustól leírtak volna az apostolok, az evangélisták. Amikor ezt az imádságot halljuk, érezzük, ez három különböző részre tagolódik. Jézus Krisztus először önmagáért imádkozik. Megköszöni küldetését, mindazt, amit az Atyától kapott, amit neki visszaadhatott, és kifejezi, hogy elérkezett a végső állomáshoz. Ebben különös módon meg van fogalmazva az Atyának és a Fiúnak az egysége és tökéletes összetartozása. Ezek után, a második részben Jézus Krisztus az apostolokért imádkozik, majd a harmadik részben mindazokért, akik az apostolok szavára hinni fognak. Jézus Krisztus beemel bennünket abba a közösségbe, amelyet ő az Atyával megvalósít.

Hogyan lehet ezt az egységérzetet, az összetartozás-érzését közelebb hozni a papokhoz, bennük ezt tudatosítani és mintegy kívánatossá tenni?

Az egyházban a papok feladata, küldetése, hogy nyitott szemmel járjanak és észrevegyék az emberek szükségeit, igényét. Olyan papok legyenek, amilyeneket Jézus Krisztus meg akar valósítani. Ehhez először is azt kell tudatosítani, hogy mi volt Jézus Krisztusnak a küldetése? Az, hogy megjelenítse, bemutassa előttünk az Atyát. A következő kérdés, amit fel kell tennünk: mi a mi küldetésünk és feladatunk? Ahogyan ő megélte és megjelenítette nekünk Istennek a szeretetét, úgy rajta keresztül mi is megismertessük az emberekkel Istent. Ahogyan Jézus Krisztustól tanultuk, a mi szeretetünk által megismerhető legyen Istennek a szeretete közöttünk. A küldetésünk tehát ugyanaz, mint ami Jézus Krisztusé volt. Ő azt mondja az apostoloknak, hogy mindent átadott nekik, amit az Atyától kapott. Ebben a mindenben pedig a küldetése is benne van.

A lelki nap alkalmával úgy próbáltam megfogalmazni, hogy a papnak az egyik legfontosabb feladata, hogy pap legyen. Olyan sok identitásválsággal küszködünk, szerepeket játszunk... Azok legyünk, akikké lennünk kell! Ha Jézus Krisztus azt mondja, legyetek az én követőim, és mi az ő követői akarunk lenni, akkor tudjuk ezt a feladatot jól betölteni abban a közösségben, ahol mi élünk.

A Húsvét éjszakájának egyik legszebb, legmegdöbbentőbb élménye számomra mindig, amikor meggyújtjuk a húsvéti gyertyát, azzal bemegyünk a templomba és a pap énekli, hogy: "Krisztus világossága". A pap áll a legközelebb a húsvéti gyertyához. Éppen ezért, Krisztus világossága ekkor az ő arcára esik, őt világítja meg a legjobban. Ő az, aki abban a pillanatban a legközelebb tartózkodik ahhoz a Krisztushoz, akit ünneplünk mindjárt, hogy feltámadt.

Mit látunk ekkor a papnak az arcán? És mit látunk azoknak az arcán, akik ilyenkor a húsvéti gyertya felé fordulnak? Azt kell, hogy mondjuk, hogy ugyanazt. Az lesz a hívek arcán, ami a pap arcán is megjelenik. Ugyanazok az emberek vagyunk, ugyanabból az anyagból vagyunk kigyúrva, ugyanazokkal a kérdésekkel küszködünk. Ám ha a pap valóban közelebb tartózkodik Jézus Krisztus világosságához és fényéhez, akkor tudnia kell nem csak a kérdéseket megfogalmaznia - amelyek olyankor az emberek arcán látszanak -, hanem utat is mutatnia, hogy merre menjenek tovább? Ugye a húsvéti gyertya is utat mutat az embereknek, hogy menjünk a föltámadt Jézus Krisztushoz. Ilyenkor a papnak a legfontosabb feladata, hogy eggyé váljon azzal a közösséggel, amelyben ő van, hiszen ő annak az egyik tagja, de ugyanakkor fény legyen, nyissa fel az emberek szemét, hogy lássák meg az út végén Jézus Krisztust.

Egy másik példát is hoztam a paptestvéreknek arról, hogyan tanítja Jézus Krisztus az apostolokat látni? Amikor felteszi a kérdést, kinek tartanak engem az emberek és ti kinek tartotok, Péter csodálatosan válaszol: te vagy a Messiás, az élő Isten fia. De ezek után, amikor elkezd beszélni a szenvedésről, a halálról, a rá váró küzdelemről és a feltámadásról, rögtön elutasító választ kap. Amikor eljut ahhoz a ponthoz, amikor a nehézségekről, fájdalmakról, küszködésekről beszél, azt már nem is akarják az apostolok meghallani. Ezért Jézus felviszi őket a színeváltozás hegyére, hogy megmutassa nekik az útnak a végét.

Akármit is csinálunk, út közben rengeteg küszködés ér. Nincs olyan ember, akinek az életében ne lennének küszködések. De azt kell nézni, hogy ha megtesszük ezt az utat, akkor mi vár a végén? Semmi? Hiábavaló volt a küzdelem, a küszködés, az áldozatvállalás vagy pedig az útnak a végén vár valami csodálatosan szép dolog?

Út közben biztosan vannak csodálatos élmények is, ahogyan az apostoloknak is részük volt a látomásban. Vannak élmények, amikor mintha kinyílna az ég kapuja, mintha elszakadnánk innen, a most és az örökkévalóság összekapcsolódik... Tulajdonképpen ez az igazi Isten-élménye az embernek, mert ebben valahogyan úgy tapasztalja meg az ember Istent - most az örökkévalót -, hogy az egyértelművé teszi számára: azt az utat, amit jár, érdemes végigjárnia.

Hosszabban elmélkedtünk a paptestvérekkel arról is, mit jelent szentnek lenni? Mert a papot az én gyerekkoromban, az én falumban sokszor így emlegették: a szent ember... De hát senki sem született úgy, hogy rögtön szent legyen, ez egy folyamat. Úton van az ember és az úton válik szentté. Ahogyan közben kinyílik az ő szeme a másik emberre, észreveszi őt és benne az Isten küldöttét. Nagyon fontos az, hogy megtanuljunk úgy nézni, ahogyan Jézus Krisztus akarja, hogy lássunk. Az apostolokat is meg kellett tanítania Jézus Krisztusnak tisztán látni.

Mert nem úgy látunk ahogyan látnunk kellene... Van ennek a világnak egy látásmódja, és ez belénk ivódik. Különböző sablonokba szorítjuk bele az embereket és mi magunk is különböző sablonok szerint gondolkodunk, különböző sablonpéldákat akarunk megvalósítani. Jézus Krisztus tanítja az apostolokat látni és tanít bennünket is látni. Észre kell vennünk saját magunkban azt, akivé az Isten bennünket alakítani akar és akivé a másik embert is tenni akarja. Nem könnyű találkozni olyan emberrel, aki észreveszi bennünk a rosszat és azt szóvá is teszi. De van egy másik találkozás, ami ettől sokkal nehezebb: amikor valaki olyannal találkozunk, aki észreveszi bennünk azt a jót, aki lehetnénk és aki nem vagyunk. Hiszen ilyenkor az ember azzal szembesül, hogy ő sokkal többre hivatott és ő milyen messze van attól... Nehéz elfogadni azt is, ha rossznak látnak, vagy egy-egy hibás szavunknál, mozdulatunknál, egy cselekedetnek a következtében megítélően nyilatkoznak rólunk. De ezt könnyebben elfogadja az ember, meg túllép rajta. De amikor azt látja bennünk valaki, hogy kivé lehetnénk és nem azok vagyunk, az sokkal fájdalmasabb és sokkal jobban belénk ivódik. Márpedig az Isten ilyennek lát bennünket.

Eszembe jut - ha elmondhatok egy személyes élményt is -, elsős középiskolás voltam és írtunk egy nyelvi felmérőt. Az egész osztálynak rettenetesen rosszul sikerült. Lőrinc atya - a bencéseknél tanultam - mindenkitől megkérdezte, kinek hány hibapontja van? Amikor én kerültem sorra, én is elmondtam. És az atya felnézett és ennyit mondott: István, magának is?... Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét. Ha leszidott volna vagy bármit mondott volna, nem vettem volna úgy, mint ezt. És valahogy úgy érzem, hogy a jó Isten is így néz ránk: "Neked is? Hát pedig te ki tudnál lenni..."

Egy másfajta látásmód, Istentapasztalat, hitelesség, ami kisugározhat és segíthet másoknak is, hogy ők is lássanak? Hogy az az öröm tükröződjön az ő arcukon is, ami a pap arcán is tükröződhet? Jól értem?

Mindegy, hol vagyunk, mi mindig papok vagyunk, részesei a közösségnek, és mindig az a feladatunk, amire Jézus Krisztus meghívott bennünket. Érdekes volt, ahogyan próbáltam elmondani azt is, hogy a kezdeti közösség idején, amikor valakit felnőttként megkereszteltek, akkor stólát tettek a nyakába, mintegy szimbolizálva, hogy attól a pillanattól kezdve részese lett Krisztus papságának. A XII. századig jelen volt az a gondolkodás, hogy a pap együtt mutatja be az áldozatot a hívekkel, a pap külön, magában nem misézik, mert ez Krisztus áldozata és a közösség áldozata, amelyet a pap vezetésével mutatnak be.

De hogy mennyire így van ma is, bizonyítja a felajánlás előtti párbeszéd: "- Az Úr legyen veletek! - És a te lelkeddel! - Emeljük föl szívünket. - Fölemeltük az Úrhoz." A pap és a hívek, akik együtt vannak, válaszolgatnak egymásnak. És amikor vége van a prefációnak, kimondják az áment. Úgy van! Lepecsételjük, hitelességet teszünk, hogy ez a mi felajánlásunk az Istennek. A pap együtt teszi a közösséggel. Ő nem önmagáért pap. Ő Krisztus papságában részesedik, és azokat a szentségi ajándékokat, amelyeket Jézus Krisztus nekünk, az Egyháznak adott, szétosztja az Egyház tagjainak. Mindazoknak, akik örömmel fogadják, adja Krisztus örömajándékát. A pap a közösségben tudja megvalósítani azt a feladatot, amit az Isten rábízott: segítse mindazokat, akik építik magát a közösséget. Az imádságost segítse imádkozni és minden adottsággal rendelkezőt segítsen abban, hogy kamatoztatni tudja tálentumait.